Luxusblog

A tegnapi vacsora készítése közben eszembe jutott, hogy ezt meg kellene osztanom itt a blogon, mert tipikus példája annak, hogyan lehet otthon gyorsan, egyszerűen egy megfizethető luxusvacsit készíteni. A férjem imádja, egészséges és könnyű.

Tonhaltatár

A tonhaltatárnak annyi változatát ettem eddig, ahány helyen megkóstoltam, én összeraktam az éttermi tapasztalataimból azt a változatot, ami nekem a legjobban bejön. Ehhez kb. 20 cm kígyóuborkát nagyon apró kockákra vágok, hozzákeverem egy kis fej lilahagyma felét, szintén nagyon apróra vágva, és egy csík sötétzöld vagy piros paprikát is felkockázva. Meglocsolom a keveréket egy egész lime levéből és olívaolajból készült mártással. A friss (nagyon frissnek kell lennie, általában csak aznap készítek, amikor a Corába friss hal érkezik, azaz szerdán és pénteken) vörös tonhalból kb. 40 dkg-ot szintén apró kockákra vágok (ha van rajta fehér hártya, azt lehúzom, de igyekszem olyan darabot kérni, amin nincs), hozzákeverem a többi cucchoz, megsózom, friss csilit őrölök rá, és a végén apróra vágott petrezselyemmel és koriander levéllel szórom meg. Ez a mennyiség két embernek elég főfogásként, ha előételként tálalom, akkor ennek a fele is elég.

Nagyon jól illik hozzá egy (vagy több) pohár száraz pezsgő vagy fehérbor, mi hétköznapokon Hungária Extra Dry-t iszunk, szerintem nagyon korrekt a minősége, borból pedig mondjuk egy Degenfeld Muscat Lunelt tudok hozzá elképzelni.

Nem olcsó étel, hiszen a vörös tonhal kilója 5800 forint körül van, de azért ebben a mennyiségben megfizethető és nagyon finom.

A heti második színházi előadásunk is megvolt kedden, Mrozek Szerződés című darabját láttuk a Játékszínben, Huszti Péter és Nemcsák Károly előadásában. Kicsit féltem előzetesen, mert - bár már jónéhány színdarabban láttam remekül játszani - Nemcsák esetében nehezen tudok elvonatkoztatni Vágási Feritől. Talán az az oka ennek, hogy a Szomszédok című rettenet színészi alakításain annak idején annyira ki voltam akadva, hogy a szereplők kísértenek azóta is, ha meglátom Kulkát (aki pedig szintén kiváló színházi alakításokra képes), Nemcsákot, Fehér Annát vagy a többieket. Nem kellett volna aggódnom, az első felvonásban Nemcsák úgy jelenik meg, hogy szinte rá sem lehet ismerni. A haja és a mimikája már-már felismerhetetlenné teszi (hozzájárul persze az is, hogy elég sok kilót szedett fel amióta utoljára láttam), ami a nagy színészek sajátossága. Ebben a tekintetben örökre emlékezetes marad számomra Mácsai Pál Salieri alakítása, amikor egyik pillanatról a másikra változott hol öreg, hogy fiatal emberré a zeneszerző szerepében, döbbenetes módon kizárólag a mimikájára hagyatkozva.

Visszatérve a Szerződésre, a darab jó, könnyen emészthető, három rövid (30-35 perces) felvonásból áll, és bár messze nem okoz olyan katartikus élményt, mint a Sztriptíz, de egy kellemes színházi élménynek mindenképpen elkönyvelhető. A második és harmadik felvonásban azután már Nemcsák is felismerhető, ahogyan fokozatosan vetkőzi le a szervilitását és az ezt megjelenítő mimikát, de ekkor már nem jött be a Vágási-effektus, szerencsére. Huszti Pétert szeretem, mert majdnem teljesen mentes a modorosságtól, ami az ilyen korú színészeknél ritka, és megbízhatóan hozza a hiteles alakításokat. Bár mindkét színész meglehetősen sokat bakizott a szövegben, ezt betudtam annak, hogy a darab gyakorlatilag egyetlen hosszú és pergő párbeszéd. (Ha bakiznak a színészek, mindig az jut eszembe, mikor a Woman in Black című krimi-darabot láttam a West End egyik színházában, és egyetlen szövegtévesztést sem fedeztem fel az egész darab során.)

A téma érdekes, egy patinás svájci szálloda állandó lakója megbízza a Kelet-európai vendégmunkás portást, hogy vegye el az életét, hogy ne kelljen önkezével véget vetnie neki. A portás elvállalja, hogy egy héten belül, egy általa meghatározott időpontban és módszerrel megöli. A cselekmény azonban váratlan fordulatot vesz, és a viszonyok felcserélődni látszanak, hogy a végén mégis kiderüljön, a többszáz év alatt rögzült értékrendünket génjeinkben hordjuk, és nem tudunk egykönnyen megszabadulni tőle.

Mindent mérlegelve, őszintén ajánlom a darabot mindenkinek, aki egy kellemes színházi estére vágyik, ahol kikapcsolódhat és egy egész kicsit el is gondolkodhat.

Persze szokásunkhoz híven színház előtt ittunk egy pohár bort a Játékszín mellett található Buddha Caféban, amelynek borkínálata a vártnál jobb, az előételnek kért thai csirkesaslik viszont a vártnál rosszabb volt.

A héten tobzódunk a kultúrában, nem szándékosan, de valahogy nem figyeltem oda kellően, mikor színházjegyeket vettem, így hétfőn, kedden és csütörtökön is kultúrestünk lesz.

A tegnapi nyitánya a hétnek sajnos nem sikerült túl jól, az Abigélt láttuk az Operettben, és erős jóindulattal is csak közepesnek bizonyult. A zene teljesen jellegtelen, egyetlen "slágergyanús", visszaidézhető szám sincs benne. A szövegekre csak a pocsék jelző illik, tele kínrímekkel és semmitmondó sorokkal, kivéve persze, ahol egy az egyben átvették Szabó Magda szavait. A tánckoreográfiák egy kedves műkedvelő előadást idéztek, ami sajnos egy profi előadáson nem megbocsátható.

Komoly gondjaim voltak az énekesekkel is, Bálint Ádám Kuncz Feriként néha még falsnak is tűnt, Csonka András Kőnig tanár úr szerepében szörnyű, igazi pipogya hülyét alakít, holott a karakteren át kellene jönnie a rejtőzködő hősnek is. Értem én, hogy egy musicalben nem a cizellált színészi munka a lényeg, de akkor legalább énekeljenek úgy, hogy az lenyűgözzön. A tegnap előadásban akikről ez nagyjából elmondható volt, azok Siménfalvy Ágota (Horn Mici) és Pálfalvi Attila (Vitay tábornok) voltak.

A díszlet is gyenge, egy darab vasnak tűnő főelemet forgatnak körbe, különböző helyszíneket imitálva, de igazából - talán a vasútállomást kivéve - egyik színt sem jeleníti meg markánsan.

Igaz, lesújtó véleményünkhöz hozzátartozik az is, hogy a Vámpírok bálja óta nagyon magas a mércénk a musicalek színvonalát illetően. A profizmusnak olyan fokán áll az az előadás, amely kis hazánkban ritkán tapasztalható, sajnos.

Az este legjobb része a Mimóza koktél volt, amit az előadás előtt a Komédiás Kávéházban megittunk, és az, hogy a szakadó hó estére mesebeli tájjá varázsolta a kertünket, íme: 

Tegnap délután, egy csendes vasárnap méltó lezárásaként beültünk a Szépkilátás cukrászdába. Ez a Szamos Sváb-hegyi bázisa, ahol nyáron a terasz olyan funkciót tölt be, mint jobb városok főterén a piac: az ember leül egy kávéra, és sorra érkeznek az ismerősök, akikkel lehet váltani néhány szót. Utoljára ilyen szuper piac-élményem egyébként Salzburgban volt októberben, ahol a sétáló utca mellett, egy csodás templomtéren szombat délelőtt igazi evős-ivós piacra leltünk, ahol a meglehetős hideg ellenére tolongtak a helyiek és a turisták, és bevásárlás közben egy-egy standnál megálltak egy italra, vagy pár falat finomságra. Meg is állapítottuk, hogy nagy boldogság lenne, ha Budapesten is lenne valami hasonló, színvonalas piac, mondjuk a Vörösmarty téren. Hasonlóan a karácsonyi vásárhoz, ami pénteken megnyitott - hurrá! -, de a havazás miatt egyelőre kihagytuk.

Visszatérve a cukrászdához, én nagyon szeretem a Szépkilátást, amelynek egy múlt század eleji sváb villa ad otthont, ahol a belső terek úgy vannak berendezve, mintha egy polgári család nappalija és ebédlője lenne.  A hó engem arra ihletett, hogy gesztenyepürét kérjek, ami meglehetősen jó volt, bár az én izlésemnek a hab is és a püré is kicsit túl édesnek tűnt. Az íze viszont gyerekkorom boldog pillanatait idézte, amikor Szenteste előtt nagyapám elvitt minket sétálni, így a szüleim nyugodtan feldíszíthették a fát, mi pedig séta közben betértünk egy kis cukrászdába és mindig gesztenyepürét ettünk. Én szerettem azt, hogy régen gesztenyepürét csak télen, fagyit pedig csak nyáron lehetett enni, valahogy jobban értékeltem ezeket a csemegéket, mert tudtam, hogy csak egy ideig elérhetőek. Olyan jó volt várni, hogy megjelenjen a cukrászdában egyik vagy a másik. (Ebben a Szépkilátás tartja magát a hagyományokhoz, fagyit csak nyáron tartanak, ami olyankor persze bosszant, mikor meginnék egy jó jegeskávét, de nincs. De áprilisban általában már számolom a napokat, hogy mikor lehet menni egy jegeskávézni.)

A sütemények is nagyon finomak itt, kedvencem - ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül - a budai krémes, de a mandulatorta is igencsak csábító. Azt azért kicsit elkeseredve állapítottuk meg, hogy ma már ez is luxusnak számít, hiszen egy ír kávé, egy tea, egy szelet torta és a gesztenyepüré 2600 forintba került, ezt nem hiszem, hogy egy átlagos anyagi lehetőségekkel bíró család (főleg ha család alatt mondjuk, négy főt értünk), megengedheti magának. Ünnepi alkalmakkor lehet talán belefér, de egy kávénak és sütinek ennél azért gyakrabban bele kellene férnie.

Viszont szuper jólesett a finomságok mellett, szép környezetben beszélgetni egy jót a férjemmel.

Ma nagyon kedvemre valóan alakult a napom: egész nap teniszeztem. Ez egy olyan kis luxus, amit nagyon élvezek. A tenisz révén igazán különleges emberekkel ismerkedtem meg, többek között a férjemmel is. Amikor egyedülálló barátnőim panaszkodnak, hogy sehol nem találnak megfelelő férfit, mindig ez az első tanácsom: tanulj meg teniszezni. A teniszpályán általában 80:20 a férfi-nő arány, és a közös érdeklődés garantált. Csakúgy mint a sportos életmód. De a férjemen kívül több barátnőm is lett a teniszpályáról, ami már önmagában megérte.

Szóval, ma vegyespáros verseny volt a klubban, négy meccset kellett szinte egymás után lejátszanom. Nagyon elfáradtam, de szuper volt. A kedvenc partnerem vállalta velem a játékot, szeretek vele játszani, mert nemcsak jól teniszezik, de igazi úriember is. Utálok olyan partnerrel játszani, aki próbál elcsalni egy-egy pontot, akinél "mozognak a vonalak", el tudnék süllyedni, mikor ilyen eset van. Én százszor inkább elveszítek egy meccset, minthogy akár a gyanúja is felmerüljön, hogy nem tisztességesen játszom. Amatőr versenyeken nincs bíró, ezért különösen fontos a becsületes játék. Ma ez nekünk két győzelmet és két vereséget hozott, amiből az egyiket sajnáltuk igazán, hiszen tie-breakben kaptunk ki, ami mindig bosszantó. De a játékot nagyon élveztem, és újra elhatároztam, hogy többet fogok teniszezni.

A tenisz nagyon fontos szerepet játszik az életünkben, sokszor a nyaralásunkat is úgy szervezzük, hogy megnézhessünk egy-egy fontosabb tornát. Tavaly a Monte Carlo Open mesterek tornáján voltunk, hát, ott aztán tudnak egyet s mást a luxusról. A Monte Carlo Country Clubban van egy terasz, amelynek a szélső asztalai mellett ülve látni a center pályát, és lehet követni a meccseket. Az étteremet ezen a teraszon Patrick Lenotre neve fémjelzi, az ő éttermei egy időben összesen hét Michelin csillagot viseltek. A három fogásos napi menü 70 euró, ami nagyon baráti ár egy ilyen élményért. A szélső asztalok persze egy évre előre le vannak foglalva, így a földi halandó csak külön élvezheti a csúcsteniszt és a csúcsgasztronómiát. Erről majd még bővebben szándékozom írni, mert az egyhetes monacoi nyaralásunkon rengeteg apró luxusban volt részünk.

A mai napra a koronát az tette fel, amikor hazafelé közeledve elkezdett szakadni a hó, a kertünk gyönyörű hótakaró alatt, mi pedig itt ülünk a jó meleg szobában egy pohár finom borral a férjemmel. Hát kell ennél nagyobb luxus? Ugye milyen egyszerű?

Kedves Olvasók!

Lássuk, miről is fog szólni ez a blog! Szeretném megosztani Veletek, hogy hogyan sikerül az átlagosnál valamivel jobb, de nem extrém módon magas jövedelemből irígylésreméltóan magas színvonalú életet élnünk a férjemmel. A nickem, amit itt használok mrssolis, ami természetesen Gabrielle Solis-ra utal a Született feleségekből, hiszen ha valaki, ő tudja, mi az a luxus. És az az idézet is tőle származik, hogy "A csóróság fejben dől el. Lehetünk szegények, de ez nem jelenti azt, hogy csórónak kell lennünk!" Nem szó szerint idéztem, de a lényeg ez volt. Mélyen egyetértek ezzel a megállapítással, és nap mint nap ezt szem előtt tartva élem az életem.

Úgy gondolom, hogy sokkal többen megélhetnék a mindannapi luxust, mint ahányan teszik, csakhogy az emberek egyszerűen nem tudják, hogyan kell jól élni. Itt szeretném leszögezni, hogy ezalatt még véletlenül sem azokat a családokat értem, akik napról-napra küzdenek a megélhetésért, és örülnek, ha étel kerül az asztalra, és fedél van a fejük felett. Természetesen ők nem engedhetnek meg maguknak semmiféle anyagi luxust, és amikről itt szó lesz, számukra nem elérhető. Minden tiszteletem az övék, tudom, hogy néha emberfeletti küzdelmet folytatnak, és nem nyerhetnek, legfeljebb túlélnek. Nekik azt kívánom, hogy legalább lelkiekben éljék meg azokat az örömöket, amiket lehet, és tudom, ez sem könnyű, miközben próbálnak felszínen maradni.

Ez a blog azoknak szól, akik viszonylag jól keresnek, és szeretnék a maximumot kihozni a lehetőségeikből.

Sokat gondolkoztam rajta, mi is a titka annak, hogy folyamatosan azt halljuk az ismerőseinktől: "ti aztán tudtok élni!", miért gondolják úgy, hogy mi olyan hű de jól élünk. Az ádázabbak néha megeresztik azt is, hogy "miből tudtok ti így élni", de ezt nem vesszük fel. Igaz, gyakran mondogatjuk egymásnak is a férjemmel, mikor valami tényleg rendkívüli élményben van részünk, hogy "milyen szerencsések vagyunk mi!". Sok olyan ismerőssel vagyunk körülvéve, akik anyagilag sokkal jobban állnak nálunk, mondjuk ki: gazdagok, de fele olyan jól sem élnek, mint mi. Sokáig formálódott bennem, hogyan tudnám ezt megosztani, de igazából ez a blog mégis inkább napló lesz. Napló, amelyben ezt a sok-sok csodát, amiben részünk van, megörökítem.

Lesz itt szó gasztronómiáról, kultúráról, utazásról, divatról és minden másról, amitől az életünk szebb és jobb. Imádok enni (jó vicc, ki nem), jó borokat inni, szép ruhákat venni és viselni, és persze utazni, utazni. Kedvenc mondásom, hogy amikor az ember utazik, olyan, mintha egy nap alatt kettőt élne meg. Annyi új impulzus ér, mint máskor talán több nap alatt sem.

Mit jelent nekem a luxus? Long Island és Marbella, Sinatra és Domingo, tonhal carpaccio és Dom Perignon, Dior és Paul & Shark. Banális? Igen. Luxus? Nekem az.

Hát, ezekről lesz szó az én kis naplómban, a mindennapjaimról szóló beszámolók keretében. És ha egy-két olvasó kap egy jó ötletet belőle, amit megvalósít, akkor már megérte. Ha pedig nem, legalább visszaolvasva én újraélem a mindennapi luxusaimat.